Két hete értem haza. Sokat gondolkodtam, hogy mit is írjak utolsó posztnak...
Utolsó reggelre maradt a kiköltözés, a lakás átadáa a főbérlőnek. Nem is volt vele gond, tetszett neki a rend, amit hagytam, a papírmunka miatt viszont így is majd' 1 órába telt a művelet, amit nehezített a még be nem mutatott közüzemi számák, de csak sikerült leügyezni, hogy a főbérlő beküldje a cégnek... Közben a haza hozni nem kívánt maradékokat átcipeltem Tamáshoz, ahogy a bőröndjeimet is. Na igen, bőrönd... 1 nagy és 1 kis bőrönddel érkeztem Kínába, benne alig 30 kg cuccal. Viszont "kamatoztattam a tudásom" és világossá vált, hogy ez a bőrönd mennyiség nem lesz elegendő, így 200 RMB-ért vettem egy hatalmas, még éppen nem túlméretes bőröndöt. Utolsó estémen pedig az is kiderült, hogy még ez sem lesz elegendő, így gyorsan elrohantam a piacra és 150 RMB-ért vettem egy, az előzőnél nem sokkal kisebb bőröndöt. Így már kényelmesen el tudtam rendezni a cuccaimat és a kollégáktól előző nap kapott ajándékoknak is lett hely. A reptére becsekkoláskor derült ki, hogy ez a 3 bőrönd együtt 75,4 kg. Plusz (itthoni mérés alapján) 8 kg a kabinbőrönd és a laptop táskába is sikerült közel 8 kilót bepréselni. Szóval a kifelé alig 30 kg-t sikerült 91 kg-ra hízlalni hazafelére... :-P
A hongkongi reptérre sem volt egyszerű eljutni. Normál esetben kimentél a zhuhai-i kikötőbe, megvetted a jegyet és áthajóztál Hongkongba. Viszont bő két héttel korábban a tájfun beengedte a tengert a kikötő épületének alsó szintjére, sőt, a kikötő előtt parkoló kocsikat is bekülde, ahol azok a vízben úszkálva jelentős pusztítást vgeztek... Ennek eredményeként hetekre lehetetlenné vált a hajózás... Nem vagyok az a pánikba esős típus, így körülnéztem, hogy a környékről honnan megy hajó Hongkongba - legrosszabb esetben Shenzhen felől közelítettem volna De volt egy közelebbi megoldás is: Zhongshan kikötőjéből is indult hajó a reptérre, ráadásul úgy tűnt, hogy sűrűbben, mint arra emlékeztem. Meg is vettem a jegyemet WeChat-en keresztül és kértem egy kocsit a cégtől. Délután 3-kor meg is érkezett és elindultunk a kikötőig vezető bő 1 órás útra.
Mivel 10 óra körül sikerült lerendezni a kiköltözéssel kapcsolatos procedúrát, így maradt 5 órám, amit Leonával töltöttem. Elmentünk ebédelni és sétáltunk egyet, körülnéztünk a tetőről. Végül a kikötőbe is eljött velem - jó fej volt a sofőröm, nem akadékoskodott ebben a témában. Sőt, Leona a hajó indulását is megvárta, mert felfedeztük, hogy a tönkrement zhuhai-i kikötő miatt közvetlen Zhuhai-Zhongshan kikötői buszjáratot indítottak, amivel könnyen vissza tudott menni. Jó volt, hogy jött, mert a 4 bőrönd mozgatása nem volt egyszerű a kikötőben a beszálló kapuig (pontosabban az útlevél vizsgálatig.)... :-P Onnantól viszont nagyon egyszerű volt a bőrönd tologató kézikocsival. A hajóra be és onnan ki mozgatás volt még picit macerás, de a reptéren is ment könnyen a sima padlón. A hajóút Zhongshan-ból is ugyanúgy 70 perc, mint Zhuhai-ból. Útközben próbáltam kicsi kommunikálni Leonával, de nem válaszolt. Csak később jött két fotó a vörösre sírt szemekkel és az üzenettel, hogy addig sírt a buszon, amíg el nem aludt... Sajnáltam szegényt, de nekem sem volt könnyű elindulni haza...
A reptéren nem volt semmi érdekes, csak az bosszantott picit, hogy nem a szokott terminálból indult a gépem, a másik helyen meg alig volt kaja lehetőség és csak véletlenül sikerült megtalálni az Asahi sört is. Ez a japán sör része lett a hongkongi reptérről való utazásomnak, minden alkalommal ittam egyet, amikor onnan indultam. Most is sikerült. A sör megtalálása és abeszállás között ali egy órám volt, aminek következtében a sör nem tudott időben ürülni, így a hazaút első rész kicsit feszülősre sikeredett... :-P S mivel nem vacsoráztam így elég álmosra is. :-D Alig hagytuk el a terminált, amikor bebólintottam és csak arra ébredtem fel, hogy ráfordulunk a gurulóútról a kifutópályára. :-) A pilóta elég meredeken emelkedett és elég hamar elértük az utazó magasságot, így viszonylag korán sikerült vacsorát kapni a gépen, aminek azért örültem, mert éhes is voltam és már aludni is akartam. :-) Szerencsére a vacsora finom volt és vacsora után a szomszédom is becélozta az illemhelyet, így nekem is sikerült mások zavarása nélkül kiosonni s ezzel a feszítés is megszűnt :-P A vacsora mellé megivott bor rádolgozott a fáradtságomra, így gyorsan álomba merültem, amit csak a fél úton jelentkező szomjasságom szakított félbe. Innentől kezdve viszont nyüglődős volt az alvás, nehezen találtam a megfelelő pozíciót. Végül eljött az idő a reggelire és onnantól szinte észrevétlenül telt.
Az isztambuli Atatürk repteret nem szeretem. A Türkish Airlines repüli a legtöbb útvonalat és emiatt rengeteg gép és ember megfordul a reptéren, a terminál viszont kicsi, ezért számomra elég zsúfolt benyomást kelt, amit tetéznek azzal, hogy a rengeteg járat miatt vannak olyan időszakok, amikor alig egy órával a kapu nyitása (beszállás) előtt tudod meg, hogy honnan is indul a gép... Nekem bő 2 órám volt az átszállásra, de ebben benne van az útlevél ellenőrzés is, így kevesebb, mint 1,5 órát kellett várnom, amiből fél óra elment a kapu számának várásával... :-/ Persze, hogy a legtávolabbi sarokba kellett menni, de legalább a gyaloglással is ment az idő. :-D
Isztambul kb. 2 óra Budapesttől és Bécstől is, így rendes nagy ételt szolgálnak fel, szóval kétszer reggeliztem. :-) Az út simán és kényelmesen telt, s különösen tetszik, hogy a Türkish Airlines kisebb gépein is van ülésbe épített monitor, így követni lehet a repülési útvonalat, de játszhat vagy filmet is nézhet az ember, ha olyan kedve van. :-) Mivel on-line becsekkoltam és szerencsére volt hely a bal oldalon, így oda foglaltam a helyet - szerettem volna látni a Balatont. :-D Elvileg láttam Szegedet is, de viszonylag távol voltunk, így nem merem 100%-ra állítani. A Balcsiban viszont csak reménykedhettem, mert elég felhős volt az idő - szerencsére Velencei-tó felett repülve kinyílt a felhő és látni lehetett a Tihanyi félszigetet és a teljes keleti partot.
Hazautam napján végig tartotta agát Leona és csak távozásom után tört ki belőle a sírás, amikor bezárult mögöttem a kikötői ajtó... Anqi is jó barátom lett, neki is küldtem egy képet a hongkongi reptérről - ő ekkor mondta, hogy innen már nincs vissza út, tényeg menni fogok. Az én szememből viszont a bécsi reptér betonját elérve gördült ki a könnycsepp. Akkor tudatosult ténylegesen, hogy vége, hogy itthon vagyok és már nincs visszaút. Rengeteg jó barátot hagytam ott, rengeteg jó embert, akik hiányozni fognak...
Eltelt 2 hét... Hiányoznak. Jó érzés találkozni az itthoni barátokkal, jó érzés elmenni pár helyre itt Európában, Magyarországon - de mégis, ők olyan távol kerültek, hogy nem csak egy max. pár órás utazás meglátogatni őket, már vízum is kell... S ahogy írom ezt a bekezdést eszembe jut Zhuhai, a lakás, az edzőterem, a jóga, a buszozások Xiaomin-nel, a vacsorák Anqi-val, eszembe jut Lulu szülővárosa, ahogy Guilin és Zhangjiajie is, meg persze Leona visszafogottsága mögött megbúvó szeretet vágya. Látom magam előtt az új építésű toronyházak árnyékában megbúvó megkopott épületeket is, amik ennek ellenére is több vidámságot és életkedvet sugároztak, mint amit itthon érzek... 1, nagyon max. 2 évet még el tudnék ott élni, de nem az egész életem - viszont az életkedvet, a színeket, a hangulat egy részét szívesen áthoznám ide... Ki tudja mit tartogat az élet nekem, de remélem még sokszor találkozhatok Leonával, Anqi-val, Xiaomin-nal és még néhány kínai kollégával. :-)
Ez a blog most, jó egy évvel az indulása után bezárja kapuit. A kínai életemről szólt, az ott megélt dolgokról. Az utazás iránti szenvedély viszont megmarad(t)... Szeretnék még sok helyre eljutni, úgy Európában, mint a nagy világban. Erről itt fogok beszámolni: Mr. Attila menni kirándulni :-D Jó szórakozást! :-)
